Első benyomásaink a török emberekről

Ebben a cikkben blogunk egyik olvasója, Petyus Ferenc mesél azokról az élményeiről, amik Törökországban estek meg vele. Mi élvezettel olvastuk, és bízunk benne, hogy mesél  majd még nekünk! 

Egy barátommal költöztünk ki Isztambulba 5 hónapra, mivel elnyertük főiskolánk Erasmus pályázatát.

Utazásunk első napján, mikor megérkeztünk a Kadiköy kikötőbe, nem volt Istanbulkart-unk. Sokat olvastam előtte Isztambulról, de valahogy ez kimaradt nekem. Megkerestük a buszt, amivel mennünk kell és felszálltunk. Itt emiatt egyből problémába ütköztünk. Hiába nyújtottuk a pénzt a sofőrnek, nem fogadta el, csak törökül próbálta megértetni velünk, hogy mi a helyzet, de természetesen mi semmit nem értettünk belőle. Ekkor olyan dolog történt, amit elhinni is nehéz. Egy hölgy odajött hozzánk, és kifizette nekünk (lecsipogtatta a kártyáját kétszer) az utazásunkat. Mi persze angolul, sokszor megköszöntük, akartunk neki pénzt is adni érte, de nem fogadta el. Ekkor szembesültünk először azzal a mérhetetlen segítőkészséggel, amit később még többször megtapasztalhattunk.

Rendőrautós bevonulás a koleszba!  

Ezután a buszvezetőnek mutattuk a címet, hogy hova szeretnénk menni. Ő nyugtázta, hogy majd szól, amikor le kell leszállnunk. 10-15 perc múlva jelzett is, leszálltunk, de persze fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. Tanácstalanul álldogáltunk az út szélén, míg végül észrevettünk egy rendőrautót. Odamentünk, hogy segítséget kérjünk. Szerencsénk volt, mert ők alap szinten beszéltek angolul, így mondták, hogy a cím, amit keresünk, azért kicsit még arrébb van. A helyzetet praktikusan és gyorsan megoldották, mondták, hogy szálljunk be a rendőrautóba, majd ők elvisznek minket. Így történt, hogy rendőri kísérettel érkeztünk a kollégiumba. Ezek voltak hát az első élményeink a törökökkel kapcsolatban.

Egy másik alkalom amire élesen emlékszem, amikor kerestünk egy bevásárló központot.  Valahogy eltévedtünk, amit Isztambulban nem nehéz, hiszen óriási a város… Egy sráctól kértünk segítséget, aki szintén nem tudott angolul, ezért a papírra írt címet mutattuk neki. Ő is hamar megtalálta a módját, hogyan tudna segíteni.  Intett, hogy kövessük. Teljesen más irányba, olyan 10 perces úton keresztül vezetett minket, és elkísért egészen a bejáratig. Ez is olyan hihetetlen kedvesség volt ez a részéről, amivel máshol még nem találkoztam…

Rengeteg sztorim van még, ami a török emberek segítőkészségét bizonyítja. Megtapasztalhattam többek között Pamukkale-ban és Antalya-ban is,  de ezekről egy másik történetben mesélek majd.  

Általánosságban elmondható tehát, hogy segítőkészek nagyon, viszont türelmetlenek. Bár valószínűleg ehhez hozzájárul, hogy 18 millió ember simán van a városban, így állandóak a dugók, a dudálások. A várakozás egyáltalán nem erősségük, a piroson átmennek, és a metrón vagy villamoson a leszállókat sincs türelmük kivárni. Amint nyílik az ajtó tülekednek befelé.  

A törökök rendkívül jó kereskedők.

Aki odamegy, készüljön arra, hogy mindent el akarnak adni, mi meg mindent megvenni. :) Tűző napsütésben szalmakalapot és napszemüveget árulnak, ha leesik két csepp eső, 3 perc múlva már mindenhol esernyő árusok vannak. Tele van piaccal a város, minden csupa pompa, és az ég világon mindent ránk akarnak sózni. Alapvetően a turista helyeken tudnak több nyelven is, sőt vannak, akik teljesen jól beszélnek magyarul. Ha komoly vevőnek gondolnak egy bőrkabát, vagy egy szőnyeg vásárlásnál, behívnak az üzletbe, meghívnak egy teára és mehet az alkudozás. Nagyon figyeljünk arra, hogy mit veszünk meg, mert elsőre irreálisan magas árakat mondanak! Persze ezt nem kell szívünkre venni, él bennük a kereskedő szellem és persze számítanak rá, hogy alkudni fogunk.

Vigyázat a cipőpucolókkal!

Egy ekkora, turistákkal teli városban vannak persze trükközők is, ezekkel jó, ha óvatosak vagyunk.

Könnyű bedőlni például a cipőpucolók csúcsra járatott lehúzós technikájának. A város tele van utcai cipőtisztítókkal. A Sultan Ahmet térnél történt, hogy sétáltunk, előttünk egy férfi ment, és leejtette a keféjét. Mi egyből felvettük, szóltunk neki gyorsan, hogy elejtette. Na, ez hiba volt, ekkor már csapdába estünk. Legalább tízszer megköszönte, hogy milyen úriemberek vagyunk, cserébe megpucolja a cipőnket. Ezen a ponton már hiába ellenkezik az ember, nem tud mit csinálni, hisz mi rendesek voltunk, ő is az lesz… Természetesen mindezt úgy adja elő, hogy szívességből, a figyelmességünkért cserébe pucolja meg a cipőnket, ám amikor végzett, kiböki, hogy mennyibe is került ez most nekünk. Elsőre egy horribilis árat mondott, majd sok alku után pár ezer forinttal megúsztuk a történetet.

Jó kis tanulópénz volt, másodszorra, amikor ismét előttünk esett le a kefe, akkora ívben kerültem ki, hogy még a csávó is meglepődött, és egyből észrevette, hogy “elvesztette a kefét”. Ez volt az egyetlen alkalom, amit talán negatívumként lehetne említeni, de ez is inkább egy kereskedelmi trükk, amire vicces visszagondolni.

Ismeretségek, barátságok szövődtek

Sok jó emberrel megismerkedtünk, akik nagyon kedvesek voltak velünk, sokszor meghívtak minket. A suliban jóba lettünk a recepciósokkal, a tanárokkal. Elmentünk velük meginni a tengerparton egy sört. Összebarátkoztunk egy étterem dolgozóival, akik mind elköszöntek tőlünk a végén, ami nagyon jó érzés volt. Amikor látogatóba jöttek hozzám, az Airbnb-n megismertem egy srácot, aki kiadta a lakását. Vele azóta is tartom a kapcsolatot, már Budapestet is meglátogatta.

Összefoglalva, szerintem barátságosak, segítőkészek, kedvesek és eladnak mindent, amit lehet, csak bírja a pénztárcánk és a poggyászunk...

 Kövessetek minket a  facebook-on   instagramon, pinteresten és youtube-on is!