A török vonzerő, amiért mi szeretjük őket!

A minap arról beszélgettünk barátainkkal, hogy vajon mi az a vonzerő, ami az utóbbi években sokadszorra visz vissza minket Törökországba.  Egyetlen közös isztambuli utazást terveztünk, de amint hazaértünk máris szerveztük a következő utat, és azóta mindig így van ez, ahányszor csak kimegyünk. A világnak annyi szép tája van még, mi mégis mindig a törökökre vagyunk kíváncsiak, de vajon miért?  Az ott töltött idők alatt egyre jobban megismertük őket, igazán szoros barátságok is szövődtek már, így arra jutottunk, hogy az ok az ország szépségén és számtalan érdekességén kívül, a török emberek mentalitásában, életvitelében keresendő.

Nekünk, magyaroknak, akik közismerten inkább pesszimisták, borúlátók, elégedetlenkedők  vagyunk, rögtön szembetűnik a török emberek jókedvű optimizmusa, derűlátása, ráérős nyugalma. Mi folyton rohanunk, nincs időnk egymásra, a családtagjainkkal is ritkán beszélünk, a szomszédokat pedig nem is ismerjük.  Az utcán vagy közlekedési járműveken nem beszélgetünk idegenekkel, inkább befelé fordulók vagyunk, közben pedig a magányosságunkról panaszkodunk.

Törökországban ez tökéletesen máshogy van. Ott teljesen természetes, hogy a buszon-villamoson idegen emberek szóba elegyednek egymással. Többször tapasztaltuk mi is, hogy csak azért ült valaki mellénk a buszon, hogy beszélgetést kezdeményezhessen. A török emberek nyitottak, szívesen beszélgetnek, kíváncsi természetűek.

A szomszédját mindenki ismeri, beszélgetnek, figyelnek egymásra. Visznek át kóstolót, ha sütöttek valami finomat, vagy segítséget kérnek, ha apróbb dolgokat meg kell javítani a lakásban. Köszönetképpen pedig egy kis simit és a legendásan híres török tea mellett elbeszélgetnek. 

Szívesen ismerkednek a turistákkal is. Mi soha nem tudtunk úgy beülni egy kávézóba, hogy meg ne szólítottak volna. Ha pedig kiderült, hogy magyarok vagyunk még szélesebb mosoly ült az arcukra. Testvérnek tekintenek bennünket, és kicsit másképpen ugyan, mint mi, de ismerik a közös 150 éves múltunkat is. Mindig szeretettel beszélnek a magyarokról, rokonságunkat pedig közös ősapánkra, Attilára vezetik vissza. Kifejezetten sok Attila van közöttük, csak ők egy t-vel írják ezt a nevet. Bűvös szavak még a magyar szalámi, Puskás, az idősebbek pedig még az amo szappanra is emlékeznek.

Kedvességükön, közvetlenségükön kívül hamar megfigyeltük segítőkészségüket is. Első isztambuli utunk során sokszor álltunk tanácstalanul, térképpel a kezünkben, hogy vajon merre is induljunk. Soha nem kellett megszólítanunk senkit, hogy segítséget kérjünk, mindig maguktól jöttek és nagy lelkesedéssel magyarázták az utat. Hamar rájöttünk, hogy olykor igyekezetük nagyobb a segítségnyújtásra, mint amennyire jól ismerik a feltett kérdésre a választ. Egyszer-kétszer belefutottunk, hogy rossz felé irányítottak, így nem ott lyukadtunk ki, ahol akartunk, de nem nehezteltünk, mert éreztük, hogy tényleg szívből, jó szándékkal akartak segíteni.

A barátságot nagyon komolyan veszik, ha igazán megszeretnek valakit, azt testvérré fogadják és akként is bánnak vele.

Nagyon összetartóak, úgy bánnak egymással, mintha mindenki egy nagy család lenne. Bécsben történt egy eset, amire mi magyarként nagyon rácsodálkoztunk. Török barátainkkal Bécsbe mentünk kirándulni, de az autónk meghibásodott. Próbáltunk szervizt keresni, de szombat délután lévén senki nem volt már nyitva. Egyre kilátástalanabb volt, hogy haza tudunk jutni, ráadásul az eső is ömlött. Amíg a férfiak próbálták orvosolni a problémát, beültünk egy török étterembe. Az egyik vendég, aki egy török hölgy volt hallotta kétségbeesett beszélgetésünket, mire felajánlotta, hogy éjszakázhatunk nála, reggel pedig segít szervizt keresni. Végül erre nem volt szükség, de nagyon megható volt látni, hogy török a töröknek hogyan próbált ismeretlenül is segíteni egy idegen országban. A magyar mentalitás ettől a hozzáállástól sajnos nagyon messze van.

Mi magyarok inkább befelé fordulók vagyunk, szeretjük a magányos tevékenységeket, sokszor otthon, saját lakásunkban is külön töltjük az időt családtagjainktól. A török emberek ebben is mások. Náluk a lakások elrendezése is olyan, hogy 2-3 kisebb szoba mellett egy óriási nappali van, ahol mind együtt lehetnek. Együtt töltik az időt, így néha egy kis hangzavar is kialakul. Tv-t néznek, közben beszélgetnek, a gyerekek játszanak, zenét hallgatnak, olykor mindezt egyszerre. Tavaly történt, hogy hárman magyarok látogattuk meg Isztambulban élő török barátainkat. Esténként a nappaliban ültünk együtt, de az előbb említett hangzavar nekünk néha kényelmetlen volt, így átmentünk olvasni egy másik szobába. Először csak a barátnőm jött utánunk, majd a kisfia, utána a lánya, aztán a férje is. Hamarosan azt vettük észre, hogy megint mind egy szobában vagyunk. Nekik ez fel sem tűnt, természetes volt, hogy oda rendezkednek be, ahol a többiek vannak.

A török emberek életvidámak, szeretnek mulatozni, táncolni, énekelni. A többségüknek kifejezetten jó énekhanga van, sokan kórusban is énekelnek.

Meglepve tapasztaltuk, hogy az óvodai anyák napi ünnepség is mulatozós hangulatban telik. Nálunk Magyarországon ezek az ünnepségek visszafogott hangulatúak, ahol a gyerekek verset mondanak, énekelnek édesanyjuknak. Itt azonban vetélkedők, versengő feladatok voltak, amibe az anyukákat is bevonták, a végén pedig hatalmas közös tánc kezdődött. 

A magyar fülnek olykor zajosnak, hangosnak tűnhet ahogyan beszélgetnek. Heves vérmérsékletű nép lévén rendkívül érzelmesek, ami a kommunikációban is megjelenik. Egy egy szimpla beszélgetés nekünk néha vitának tűnhet, főként, hogy erős gesztikuláció kísérik mondandójukat.

A török emberek kényelmesek, nem sietnek, ami pozitív, mert mi magyarok állandóan rohanunk, idegesek vagyunk, nincs időnk semmire. Nincs időnk leülni egy reggelire,  nincs időnk beszélgetni a családunkkal vagy a barátainkkal. A törököknél ez valahogy természetes. Ők lassabbak, kényelmesek. Éppen ezért nehéz velük időpontot egyeztetni, főleg nem pár nappal előre, mert nem nagyon tudják betartani. Ehhez nehéz hozzászokni, az ember először rossz néven veszi tőlük, aztán pár alkalom után rájön, hogy nem neki szól ez a viselkedés, ők ilyenek.

Istenhívő, vallásos emberekként beletörődéssel elfogadják az élet olyan eseményeit, amelyekre nincs ráhatásuk, amit nem tudnak befolyásolni. Nem gyötrik magukat olyan gondolatokkal, amelyeket úgysem tudnak megváltoztatni. Nem gondolkodják túl a dolgokat, továbblépnek, nem úgy mint mi magyarok, akik folyton őrlődünk valami miatt.


Más vallású emberekkel szemben elfogadók, azt azonban nem tudják értelmezni, ha valaki nem hisz Istenben. Nézetük szerint egy az Isten, ezért mindegy mi a vallásod.

Miután mindezeket ott az étteremben ülve megbeszéltük, csak egyetérteni tudtunk Atatürk véleményével, aki ezt mondta:

Ne multu Türküm diyene! ,ami annyit tesz, Boldog vagyok, mert azt mondom, török vagyok.
Ők e szerint élnek, mi pedig ezért szeretjük őket!

Gyere, kövess minket a  facebook-on   instagramon  pinteresten és youtube-on is!