Bár a sorozatokból már köztudott volt számunkra, hogy Istanbul-ra is legalább annyira jellemzőek a sárga taxik, mint New-York-ra, mégis, amikor az első istanbul-i látogatásunk során kiléptünk a reptér kapuján, az első, ami szembeötlő volt, a rengeteg sárga „taksi”.

A taxisofőrök nagyon agilisak, többen is elénk ugranak, hogy az ő autójukat válasszuk és villámgyorsan megoldják az esetlegesen felmerülő problémákat.  A törökökre amúgy is jellemző a mindenáron megoldásra való törekvés.

 Mi többen, és sokkal több csomaggal érkeztünk, mint ahányan egy 5 személyes autóban elfértünk volna, a taxisok mégsem estek kétségbe, pillanatok alatt szereztek nekünk egy nagyobb, egyterű autót, amibe nagy nehezen bepréseltük magunkat és a rengeteg cuccot.

 Félig nyitott csomagtartóval, és a törököktől megszokott tempóban szeltük át a várost, de

ez a bravúros stílus ott nem keltett feltűnést, szemmel láthatóan senkit nem zavart, nem csapta ki a biztosítékot, nem szegtünk szabályt.

 A magyar taxisokkal ellentétben, akik kifejezetten elutasítják, ha rövidtávon szeretnénk velük utazni, az istanbul-i taxikba akkor is beülhetünk, ha csak egy utcasaroknyira megyünk.  

 Megértik, hogy nincs kedvünk végig rángatni a bőröndjeinket a hepehupás, macskaköves, zsúfolt, göröngyös utcákon ( megjegyzem: a járda nem igazán gyalogos barát ) vagy ha az egész napos kutyagolás, túrázás után nincs erőnk vagy kedvünk megmászni a meredek utcákat.

 Taxit bárhol, bármikor azonnal találunk, válogathatunk közöttük, szinte konvojban közlekednek. A turisták mellett akkor is megállnak, ha azoknak eszük ágában sincs autókázni.

A viteldíjak nem drágák, így ez egy kifejezetten gyors, praktikus közlekedési alternatívának számít.

 Aki nem csak a turisták klasszikus útvonalán sétálgat, az egészen biztosan belebotlik jó pár dolmuşba is.

A dolmus amolyan iránytaxi, kis méretű busz, amely megadott útvonalon közlekedik ugyan, de ha dugó vagy útlezárás van, simán levágja vagy elkerüli a problémás szakaszt, úgyhogy rugalmasnak nevezném inkább az útvonaltervét.

Ha kipróbáljuk Törökországnak ezt az igazán autentikusnak mondható közlekedési eszközét, nagy élményben lesz részünk.

 Turistákkal ritkán fogunk találkozni rajtuk, a helyi szokásokból viszont annál bővebb ízelítőben lesz részünk. A dolmuş használata pont olyan rugalmas, mint az útvonala. Ott és akkor szállunk fel rá ahol leintjük, és ott szállunk le róla, ahol elkiáltjuk magunkat, hogy inecek var, ami annyit tesz, hogy leszálló van.

 Miután a dolmuşok rengeteg irányba és igen sűrűn közlekednek, jó választás, ha gyorsan el akarunk jutni valahova. Olcsóbb vele közlekedni, mint a taxival, de az állami közösségi közlekedésnél drágább.

Többféle kategória fut az utakon, vannak olcsóbb, régebbi típusú járművek, amiket tényleg csak akkor indulnak, ha megteltek, a dolmuş szó ugyanis megteltet jelent, így nevéhez híven csak akkor indul a végállomásról, ha tele van.

 A drágább,  minibusz jellegű, újabb modellek viszont csak annyi utast szállítanak, ahány ülőhely van rajtuk.

 A viteldíj kb: 2-5 líra között van, távolságtól függően. Felszállás után, menet közben kell fizetnünk a sofőrnek. A pénz átadása felér egy társasjátékkal, ami a következőképpen zajlik. Ha sokan vannak, és nem tudjuk közvetlen a  sofőrnek adni a pénzt, megkocogtatjuk az előttünk lévő vállát és megmondjuk hány személy viteldíját küldjük. Ez a vállkocogtatós, üzengetős, pénz előre adósdi addig folytatódik, míg a pénz el nem ér a sofőrig. Ha visszajáró is van, akkor a pénz ugyan ezen az útvonalon jut vissza hozzánk. Felejthetetlen élmény lesz ez a kis játék, miközben a lábunkat tapossák, dülöngélünk jobbra-balra, mert persze közben a dolmuşunk lendületes tempóval száguld a meredek utakon.

Nagyon mókás, érdemes kipróbálni és megismerni, hogyan közlekednek a török emberek a hétköznapokban!

Gyere, kövess minket a  facebook-on   instagramon és youtube-on is!